Magyar Malmok Története

RÖVID ÖSSZEFOGLALÓ A MAGYARORSZÁGI MALMOK TÖRTÉNETÉRŐL


A malom és a molnármesterség jó ideje a technikatörténeti és a néprajzi vizsgálatok kedvelt tárgya, mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben. Ezt egyrészt az magyarázhatja, hogy a malom az emberiség egyik fontos termelőeszköze, és különböző típusai hosszú évszázadok óta a civilizált társadalmak alapvető szükségletét elégítik ki, másrészt az a körülmény, hogy az utóbbi évszázad technikai fejlődése a régi malomszerkezeteket elsodorta, s emiatt a tudomány szükségét érezte – sokkal inkább, mint három-négy emberöltővel ezelőtt -, hogy a fennmaradt ipartörténeti emlékeket és technológiákat megörökítse.

A hajtóerő, illetve az energiaforrás szerint a szakirodalom megkülönböztet kézimalmot, emberi vagy állati erővel működő szárazmalmot, vízi energiával működő vízimalmot és a szél energiáját hasznosító szélmalmot. Az energiahasznosítás célja, vagyis az elvégzett munkafolyamat szerint beszélhetünk daráló-, lisztőrlő, hántoló, olajütő, ványoló- vagy kalló-, kendertörő, puskaportörő, zúzó-, deszkametsző és papírmalmokról. Gyakran ugyanaz a malom többféle munkát, így például őrlést, hántolást, deszkafűrészelést is végzett, ezért rendeltetésük alapján nem lehet a malmokat szigorúan elhatárolt rendszerbe foglalni. Ebben a fejezetben az élelmezési alapanyagot készítő malmok működését, tehát a gabona-, paprika-, borsőrlés, a darálás és a hántolás technikáját ismertetjük.

Malom és molnár szavunk szláv eredetű, valószínűleg az óhorvát, ószlovén mlin, mlinár származéka. Lehetséges, hogy mindkettő a latin molina, molinarius szavakra vezethető vissza, hiszen az európai népek több őrlőszerkezetet a rómaiaktól vettek át. Középkori magyar nyelvű forrásokban malom szavunk móln alakban fordul elő. 1135-ben a bozóki apátság, 1138-ban a dömösi prépostság fennhatósága alatt, más kézművesekkel együtt, molnárok is dolgoztak.

A malomtartás a feudalizmusban királyi kisebb haszonvételi jog (regále), s így a földesúri haszonvételek közé tartozott, mint a korcsmáltatás, a halászat és a mészárszéktartás. A földesurak a malmot ritkán tartották saját kezelésben, inkább bérbe adták jobbágyaiknak vagy idegen származású molnároknak. A 18-19. században mezővárosoknak, falusi és mezővárosi protestáns gyülekezeteknek is adtak malomépítési engedélyt, de a malomtartás földesúri jogát – a gőzmalmoké kivételével – az 1872. évi ipartörvény sem szüntette meg.

Az országban az 1715. és 1720. évi összeírás alkalmával 3292, különféle elemi erővel dolgozó malmot vettek számba, de számuk ennek többszöröse lehetett, mert éppen a földesúri tulajdonban lévő malmokat nem írták össze, és néhol a kiküldött bizottság a malmok összeírását mellőzte. Ezután csak 1863-ban, majd a statisztikai hivatal szervezésében 1873-ban, 1885-ben, 1895-ben és 1906-ban készült országos malomösszeírás. 

Malomtípus

1863

1873

1894

1906

Szárazmalom

7 966

6 361

2033

619

Vízimalom

13 474

17 249

15 417

13 425

Szélmalom

476

854

712

691

Gőzmalom

147

492

1723

1 908

Gőz- és vízimalom

–

–

120

167

Műmalom

70

–

–

–

Motoros malom

–

–

–

494

Összesen

22 133

24 956

20 005

17 304

A táblázathoz néhány megjegyzést kell fűznünk. Az 1863. évi összeírás nem terjedt ki a Királyhágón túli országrész (Erdély) és Horvát-Szlavónia malmaira, később viszont Erdély malmait feltüntették az országos statisztikában, s csupán Horvát-Szlavónia malmait jelölték külön. A malmok számából és az egyes malomtípusok szerepére nézve csak ezt figyelembe véve vonhatunk le következtetéseket. Erdélyben 1873-ban 4443 malom őrölt – köztük 4414 vízimalom-, amelyek kevés kivétellel a tíz évvel korábbi malomösszeíráskor is működhettek. Ezek számát az 1863-ból kimutatott 22 133 malomhoz hozzáadva kiderül, hogy Magyarországon az 1860-as évek első felében őrölt a legtöbb malom.

Ez a helyzetkép voltaképpen összefügg a gőzmalmok akkori térhódításával. Magyarországon az első műmalom 1835-ben Nagysurányban készült, s ezt a Nyitra vize hajtotta. Az első, folyamatosan működő gőzmalom a pesti József-hengermalom volt (1839-1842 között épült), amely azzal is korszakot nyitott, hogy a malomkövek helyett először alkalmazott őrlőhengereket. Az 1850-es évektől a gőzmalmok rohamosan szaporodtak; 1863-tól egy évtized alatt számuk több mint háromszorosára nőtt. A korszerű, gyors őrlési technika leginkább az állati erővel hajtott szárazmalmokat tette fölöslegessé, számuk 1863-tól három évtized alatt alig egytizedére apadt – míg a vízimalmok és szélmalmok egy része még hosszú évekig állta a versenyt. Ebben – az országrészek közötti egyenlőtlen gazdasági fejlődés mellett – szerepet játszott az is, hogy sok vízimalmot hengerszékkel való őrlésre alakítottak át.


Magyarországon a hagyományos őrlőszerkezetek a gőzerővel és motorral hajtott malmok mellett aránylag sokáig továbbéltek. 1906-ban a különböző malomtípusok aránya a következő volt: vízimalom: 77,6%, gőzmalom: 11,0%, szélmalom: 4,0%, szárazmalom: 3,6%, motoros malom: 2,8%, gőz- és vízimalom: 1,0%.

Ugyanakkor a hajtóerő 50,7%-át a gőz, 41,7%-át a vízi energia adta. Szembetűnő a vízi energia alkalmazásának jelentős aránya. Az országban a malommeghajtásra alkalmas folyók és patakok sok malmot forgattak, egyes területeken – a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben – a gabona nagy részét a gőzmalmok elterjedésének korában is a vízimalmokban őrölték, mivel ott szárazmalmok és szélmalmok elenyésző számban működtek. Kézenfekvő, hogy e területeken évszázadok óta a víz szolgáltatta a legolcsóbb energiát, ám nem volt törvényszerű a patakok és folyók meghajtotta malmok szerepének ilyen hosszú fennmaradása.

A fogyasztásra kerülő liszt nagy részét a 20. század elején természetesen a hagyományos malomtípusoknál nagyobb teljesítményű gőzmalmok őrölték. 1858-ban Pest-Budán néhány nagy gőzmalom 630 ezer pozsonyi mérő gabonát, 110 dunai hajómalom és 9 patakmalom pedig 720 ezer pozsonyi mérő gabonát őrölt, 1906-ban viszont – miután a gőzmalmok mindenütt elterjedtek – az ország búzatermésének 80,1 %-át gőzmalmok őrölték meg. Az 1870-es évektől a magyar malomipar a Ganz-Mechwart-féle hengerszékek beszerelésével világszínvonalon dolgozott, és őrleményei külföldön is keresettek voltak.

A különböző malomtípusok szerepét néhány 18-19. századi forrással világítjuk meg. A Nemes Szabad Királyi Szeged Városa megnagyobbítandó tanácsháza talpkövének letétele alkalmatosságára készült versek (Pest, 1799) c. kötetében írja Vedres István:

A Tiszán lisztőrlő malom jár hetvenegy, Szárazon pediglen vagyon csak huszonegy.

1870-ben Szegeden 57 hajómalmot, 32 szárazmalmot és 42 szélmalmot vettek számba. Folyó menti településeken az 1880-as évekig általában a vízfolyás hajtotta a legtöbb malmot. 1870-ben a pest-budai Duna-szakaszon még 65 hajómalom őrölt. Az Alföldön a folyóktól távolabb szárazmalmokban és a 19. század elejétől szaporodó szélmalmokban őröltek. Hódmezővásárhely 1819. évi ismertetésében olvassuk: „…a városban lévő ún. szárazmalmok a város népességéhez képest számosak, de leginkább csak télen által vannak keletbe, amikor tudniillik a fagy elől a vízimalmok kiköttetnek. Vannak még e két nemű malmokon kívül a jószágtalan mesteremberek, s más szegényebb sorsúak számára készült malmok is, tudniillik szám szerént 7 szélmalmok, mellyek egész esztendő által, amikor csak középszerű szelek is vagyon, hasznavehetők”. A szegényebb őröltetők a Kiskunságban is inkább szélmalomba vitték a gabonát, mert ott a lóhúzásért nem kellett fizetniök.

 Felhasznált irodalom: Magyar Néprajz III. kötete.