RÖVID ÖSSZEFOGLALÓ A MAGYARORSZÁGI MALMOK TÖRTÉNETÉRŐL
A malom és a molnármesterség jó ideje a technikatörténeti és a néprajzi vizsgálatok kedvelt tárgya, mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben. Ezt egyrészt az magyarázhatja, hogy a malom az emberiség egyik fontos termelőeszköze, és különböző típusai hosszú évszázadok óta a civilizált társadalmak alapvető szükségletét elégítik ki, másrészt az a körülmény, hogy az utóbbi évszázad technikai fejlődése a régi malomszerkezeteket elsodorta, s emiatt a tudomány szükségét érezte – sokkal inkább, mint három-négy emberöltővel ezelőtt -, hogy a fennmaradt ipartörténeti emlékeket és technológiákat megörökítse.
A hajtóerő, illetve az energiaforrás szerint a szakirodalom megkülönböztet kézimalmot, emberi vagy állati erővel működő szárazmalmot, vízi energiával működő vízimalmot és a szél energiáját hasznosító szélmalmot. Az energiahasznosítás célja, vagyis az elvégzett munkafolyamat szerint beszélhetünk daráló-, lisztőrlő, hántoló, olajütő, ványoló- vagy kalló-, kendertörő, puskaportörő, zúzó-, deszkametsző és papírmalmokról. Gyakran ugyanaz a malom többféle munkát, így például őrlést, hántolást, deszkafűrészelést is végzett, ezért rendeltetésük alapján nem lehet a malmokat szigorúan elhatárolt rendszerbe foglalni. Ebben a fejezetben az élelmezési alapanyagot készítő malmok működését, tehát a gabona-, paprika-, borsőrlés, a darálás és a hántolás technikáját ismertetjük.
Malom és molnár szavunk szláv eredetű, valószínűleg az óhorvát, ószlovén mlin, mlinár származéka. Lehetséges, hogy mindkettő a latin molina, molinarius szavakra vezethető vissza, hiszen az európai népek több őrlőszerkezetet a rómaiaktól vettek át. Középkori magyar nyelvű forrásokban malom szavunk móln alakban fordul elő. 1135-ben a bozóki apátság, 1138-ban a dömösi prépostság fennhatósága alatt, más kézművesekkel együtt, molnárok is dolgoztak.
A malomtartás a feudalizmusban királyi kisebb haszonvételi jog (regále), s így a földesúri haszonvételek közé tartozott, mint a korcsmáltatás, a halászat és a mészárszéktartás. A földesurak a malmot ritkán tartották saját kezelésben, inkább bérbe adták jobbágyaiknak vagy idegen származású molnároknak. A 18-19. században mezővárosoknak, falusi és mezővárosi protestáns gyülekezeteknek is adtak malomépítési engedélyt, de a malomtartás földesúri jogát – a gőzmalmoké kivételével – az 1872. évi ipartörvény sem szüntette meg.
Az országban az 1715. és 1720. évi összeírás alkalmával 3292, különféle elemi erővel dolgozó malmot vettek számba, de számuk ennek többszöröse lehetett, mert éppen a földesúri tulajdonban lévő malmokat nem írták össze, és néhol a kiküldött bizottság a malmok összeírását mellőzte. Ezután csak 1863-ban, majd a statisztikai hivatal szervezésében 1873-ban, 1885-ben, 1895-ben és 1906-ban készült országos malomösszeírás.
Malomtípus |
1863 |
1873 |
1894 |
1906 |
Szárazmalom |
7 966 |
6 361 |
2033 |
619 |
Vízimalom |
13 474 |
17 249 |
15 417 |
13 425 |
Szélmalom |
476 |
854 |
712 |
691 |
Gőzmalom |
147 |
492 |
1723 |
1 908 |
Gőz- és vízimalom |
– |
– |
120 |
167 |
Műmalom |
70 |
– |
– |
– |
Motoros malom |
– |
– |
– |
494 |
Összesen |
22 133 |
24 956 |
20 005 |
17 304 |
A táblázathoz néhány megjegyzést kell fűznünk. Az 1863. évi összeírás nem terjedt ki a Királyhágón túli országrész (Erdély) és Horvát-Szlavónia malmaira, később viszont Erdély malmait feltüntették az országos statisztikában, s csupán Horvát-Szlavónia malmait jelölték külön. A malmok számából és az egyes malomtípusok szerepére nézve csak ezt figyelembe véve vonhatunk le következtetéseket. Erdélyben 1873-ban 4443 malom őrölt – köztük 4414 vízimalom-, amelyek kevés kivétellel a tíz évvel korábbi malomösszeíráskor is működhettek. Ezek számát az 1863-ból kimutatott 22 133 malomhoz hozzáadva kiderül, hogy Magyarországon az 1860-as évek első felében őrölt a legtöbb malom.
Ez a helyzetkép voltaképpen összefügg a gőzmalmok akkori térhódításával. Magyarországon az első műmalom 1835-ben Nagysurányban készült, s ezt a Nyitra vize hajtotta. Az első, folyamatosan működő gőzmalom a pesti József-hengermalom volt (1839-1842 között épült), amely azzal is korszakot nyitott, hogy a malomkövek helyett először alkalmazott őrlőhengereket. Az 1850-es évektől a gőzmalmok rohamosan szaporodtak; 1863-tól egy évtized alatt számuk több mint háromszorosára nőtt. A korszerű, gyors őrlési technika leginkább az állati erővel hajtott szárazmalmokat tette fölöslegessé, számuk 1863-tól három évtized alatt alig egytizedére apadt – míg a vízimalmok és szélmalmok egy része még hosszú évekig állta a versenyt. Ebben – az országrészek közötti egyenlőtlen gazdasági fejlődés mellett – szerepet játszott az is, hogy sok vízimalmot hengerszékkel való őrlésre alakítottak át.
Magyarországon a hagyományos őrlőszerkezetek a gőzerővel és motorral hajtott
malmok mellett aránylag sokáig továbbéltek. 1906-ban a különböző malomtípusok
aránya a következő volt: vízimalom: 77,6%, gőzmalom: 11,0%, szélmalom: 4,0%,
szárazmalom: 3,6%, motoros malom: 2,8%, gőz- és vízimalom: 1,0%.
Ugyanakkor a hajtóerő 50,7%-át a gőz, 41,7%-át a vízi energia adta.
Szembetűnő a vízi energia alkalmazásának jelentős aránya. Az országban a
malommeghajtásra alkalmas folyók és patakok sok malmot forgattak, egyes
területeken – a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben – a gabona nagy részét a
gőzmalmok elterjedésének korában is a vízimalmokban őrölték, mivel ott
szárazmalmok és szélmalmok elenyésző számban működtek. Kézenfekvő, hogy e
területeken évszázadok óta a víz szolgáltatta a legolcsóbb energiát, ám nem
volt törvényszerű a patakok és folyók meghajtotta malmok szerepének ilyen
hosszú fennmaradása.
A fogyasztásra kerülő liszt nagy részét a 20. század elején természetesen a
hagyományos malomtípusoknál nagyobb teljesítményű gőzmalmok őrölték. 1858-ban
Pest-Budán néhány nagy gőzmalom 630 ezer pozsonyi mérő gabonát, 110 dunai
hajómalom és 9 patakmalom pedig 720 ezer pozsonyi mérő gabonát őrölt,
1906-ban viszont – miután a gőzmalmok mindenütt elterjedtek – az ország
búzatermésének 80,1 %-át gőzmalmok őrölték meg. Az 1870-es évektől a magyar
malomipar a Ganz-Mechwart-féle hengerszékek beszerelésével világszínvonalon
dolgozott, és őrleményei külföldön is keresettek voltak.
A különböző malomtípusok szerepét néhány 18-19. századi forrással világítjuk
meg. A Nemes Szabad Királyi Szeged Városa megnagyobbítandó tanácsháza
talpkövének letétele alkalmatosságára készült versek (Pest, 1799) c.
kötetében írja Vedres István:
A Tiszán lisztőrlő malom jár hetvenegy, Szárazon pediglen vagyon csak
huszonegy.
1870-ben Szegeden 57 hajómalmot, 32 szárazmalmot és 42 szélmalmot vettek
számba. Folyó menti településeken az 1880-as évekig általában a vízfolyás
hajtotta a legtöbb malmot. 1870-ben a pest-budai Duna-szakaszon még 65
hajómalom őrölt. Az Alföldön a folyóktól távolabb szárazmalmokban és a 19.
század elejétől szaporodó szélmalmokban őröltek. Hódmezővásárhely 1819. évi
ismertetésében olvassuk: „…a városban lévő ún. szárazmalmok a város
népességéhez képest számosak, de leginkább csak télen által vannak keletbe,
amikor tudniillik a fagy elől a vízimalmok kiköttetnek. Vannak még e két nemű
malmokon kívül a jószágtalan mesteremberek, s más szegényebb sorsúak számára
készült malmok is, tudniillik szám szerént 7 szélmalmok, mellyek egész esztendő
által, amikor csak középszerű szelek is vagyon, hasznavehetők”. A szegényebb
őröltetők a Kiskunságban is inkább szélmalomba vitték a gabonát, mert ott a
lóhúzásért nem kellett fizetniök.
Felhasznált irodalom: Magyar Néprajz
III. kötete.